- Te Kristóf, milyen kocsitok van nektek?
- Egy Kia Cee’d meg egy Fiat Brava, miért?
- És a Bravát holnap kipróbálhatom? Írnék róla cikket.
- Persze, mikor?
Így szervez programot két férfi. Még egy telefon a szülői bólintásért, mert ugye nem saját tulajdon, és Kristóf másnap már hozza is a kulcsot meg a forgalmit.
Még ma is szép a forma
Azért elég gyakran látni Bravákat a forgalomban és nekem még mindig nagyon bejön a formájuk. Ha megbízhatóságuk hagy is némi kívánnivalót maga után, azt mindenki elismeri, hogy az olaszoknak nagyon jó érzékük van a külső dizájnhoz. Mondjuk nyeltem egyet, amikor megláttam a tesztpéldányt. Azt tanultam, hogy a szőrrel rendelkező állatok nagy része rendszeres időközönként vedlik. Most megtapasztalhattam, hogy ez némely autónak is szokása. A Brava kültakarójáról tenyérnyi foltokban hiányzik a fényezés. (A cikkben szereplő képek korábban készültek az autóról). Érdekes hiba még az indokolatlan lyuk a csomagtartó fedelén. Nem a kulcsé, egy másik. Hm.
Datass!
Belül sem sokkal jobb a helyzet: az ajtófogantyúk összekaristolva, a vezetőülés erősen kiülve… De mindezt egyetlen lökéssel kiöblíti az agyamból a nosztalgia hirtelen felcsapó hulláma. Ugyanis apámnak két ilyen kocsija is volt, tehát nagyjából 6 és 12 éves korom között gyakorlatilag ez az autó volt az a termékeny táptalaj, melyben mai súlyos, kétoldali és áttétes autóbuzériám szárba szökkent. Minden egyes részlet emlékeket ébreszt bennem: már a slusszkulcsot látva eszembe jut, ahogy apám leemeli az ajtó mellől, én pedig Pavlov kutyájaként izgalomba jövök, mert tudom, hogy autózás következik. A központi zár hangja is ugyanolyan: kluttyanás, ahogy kiold a zár, majd egy halk és rövid berregés. A tök jól leolvasható, sima analóg műszerek is rég elfelejtett emlékek hívóingereinek bizonyulnak. A makacsul a vízszintes vonalat alulról érintőre véve stabilizálódó vízhőmérséklet visszajelző mutatóról eszembe jut, ahogy apám elmagyarázza, hogy miért nem tapossuk ki a belét az autónak, amikor hideg a motor. Balra az ülés mellett ott a csomagtartót kinyitó kallantyú. Ugyanolyan lelkesen húzom meg, mint 7 évesen a suli parkolójában, de nem jön a jól ismert koppanó hang hátulról. „Az már elég régóta nem működik”- kommentálja Kristóf az eseményeket. Valószínűleg elszakadt a bowdenje. Nem túl elegáns megoldás az anyósüléssel szemben található mélyedés, amit az eggyel magasabb felszereltségben az utasoldali légzsák tölt ki. A mi Fiatunkban saját körforgása alakult ki ennek a területnek: anyám mindig telepakolta mindenféle kacattal, apámnak pedig minden beüléskor első mozdulata volt, hogy bekúrt mindent a kesztyűtartóba.
Indítás után természetesen égve marad a légzsák visszajelzője, de egy olasz kocsiban ez annyira természetes, hogy akkor érezném átverve magam, ha minden kialudna. Ugyanez a helyzet a váltóval: ha megfelelő helyen lenne a kar, rövid utakon, jól megvezetve, határozottan kattannának a fokozatok, kiszállnék még egyszer megnézni az emblémát. Kicsit lóg a kormány, de a futómű nem kóvályog, jó kondiban van, akárcsak a motor. Még hidegen is kellemesen duruzsol a 16 szelep, melegen pedig kifejezetten szép orgánuma van. Lelkesen veszi a gázt, már állóhelyben is érezni rajta a mehetnéket. Úgyhogy megyek is, gyér a forgalom így vasárnap délelőtt. Eleinte nem pörgetem, várom, hogy melegedjen. Kiérünk a városból, egyből kerülnék egy bringást, de lenézek, hogy megvan-e a hőmérséklet. Éppen odaért, pont jókor. Index ki, padló, kettesből, harmincról. Wááá… nagyon hamar megvan a 70, sokkal otthonosabban hörög a motor 3000/perc környékén, mint 1500-2000 körüli szüttyögésnél. Kétségtelenül jelen van mind a 100 paripa és sokkal jobban szeretik a vágtát, mint az unalmas poroszkálást. Egyenes, fék-visszavált, kanyar, padló… Kezdem érteni, miért fogyasztott anno konstans 10 litert apámnak. Kristóféknak 8-9 literrel elmegy városban, országúton pedig elég a 6-7 liter is. Ők nyilván nyugodtabb versenyzők. Lehetnek is, mivel a Brava semmilyen meredek hibát, parajelenséget nem produkált az évek során. Persze 300.000 km nem múlik el nyom nélkül, ekkora távon még egy 190-es Merci is igényel némi törődést, új alkatrészt, bedöglik ez-az, pedig az híresen apokalipszis-rezisztens autó. Kértem Kristóftól egy nagyjábóli hibalistát, mire átküldött egy dátumokkal, kilométeróra-állásokkal, mindennel ellátott, komplett kórelőzményt. Mérnökök… A felsorolt szervizelések túlnyomó része kopó-fogyó alkatrészekre korlátozódott: vezérműszíj és tartozékai, kuplung, fékek, olaj, ezeket előbb-utóbb elmorzsolja az igénybevétel. Ilyen futásteljesítménynél már az elfogadható kategóriába sorolható a hátsó kipufogódob, a kézifék-bowden és a generátor cseréje. A nehezebben emészthető hibák közé tartozik a motor hűtőrendszerének cseréje és a benzincső elhasználódása is (utóbbit ráadásul csak második nekifutásra sikerült megfelelően orvosolni). A hengerfejek tömítése sem köteles az autó teljes élettartamát kiszolgálni, ezek is cserére szorultak már. És persze az elmaradhatatlan olaszautó nyűgök: az index-relé (ennek azért illene bírnia), az utastér fűtéséért felelős rendszer (hazájában mindig meleg van, minek az…), és a gyújtótrafó (típushiba).
Na persze a tipikus Volkswagen tulajdonos sikítófrászt kapna, ha 14 éves kocsija ennyire csak nyomokban tartalmazna fényezést, illetve valószínűleg a váltószerkezet tervezőjét is szívesen összezárná munkájának gyümölcsével egy 200 kilométer hosszú dugó erejéig, hadd ismerkedjenek. Egyébként is nehezen kötne barátságot a kocsival, mivel az fordulatszám hiányában semmivel sem izgalmasabb egy tetszőleges német konkurensnél, Mr Németkocsiazigazi pedig nem pörgeti a motort, „mert attól tönkremegy”. A német motor lehet, az olaszra a szinte az ellenkezője igaz. Fordulat nélkül csak szenved, bánatosan búg, a régiek még rángatni is kezdenek. 3000 környékén aztán megjön az erő is, a kedv is, tovább forgatva pedig érkezik a zabolátlan üvöltés, ami egészen tiltásig elkísér minket. Akit ez nem hoz lázba, az nyilván nem szereti a gépeket. Vagy halott.
Ez a kedves Brava összességében olyan, mint egy régi polgári lakás Pesten: kopottas, megviselte az idő, illetve esetünkben inkább a 300.000-nél is több kilométer. Néhány apróság nem működik, de alapfunkcióit tekintve nagyon patent, emellett otthonos és kényelmes. „Hülyeség lenne eladni, mert nem kapnánk az áráért jobbat. Az meg, hogy mennyit futott, nem nagyon izgat. Megy és kész”. Elbűvölően józan nyilatkozat egy autóról. Kívánom, hogy minél több ember mondhassa ezt hitelesen.
Szokásomhoz híven lecsekkoltam a hasznaltauto.hu-t a típusra vonatkozó felhozatal tekintetében. Az összehasonlíthatóság kedvéért csak az 1.6-os benzineseket néztem, meg az 1,4-es és 1,2-es 75-80 lovasok elég harmatosak, dízelből pedig összesen 4 darab eladó példány van, amivel felesleges foglalkozni. 270.000 forintról indul a licit az 1,6-osok esetében, de ennyiért a sokat futott, viharvert vagy esetleg megberhelt példányok kelletik magukat. Egy majdnem 100.000 forintos ugrást követően már szűk 400.000-ért turkálhatunk, de a fellelhető legdrágább példány is kerek fél millió forintba kerül. Ez nagyon kevés egy jól működő kocsiért, amivel azért egy család is elindulhat nyaralni, mert van annyi csomagtere (380 liter) és hozzá is férünk, lévén ötajtós.
Akit tehát az érdekel, hogy tudjon közlekedni, el tud nézni egy autónak 1-2 apróságot cserébe a lelkes motorért és a szép dizájnért, az jól jár, mert olcsón juthat ilyen vagy hasonló autóhoz. Akinek ez nem megy, az vegyen ugyanennyit tudó Toyota Corollát. 460.000 a legolcsóbb 100 lovas. Esetleg egy Golf IV szintén 100 lóval 6 kilóért? Öcsém, mekkora biznyák. Vagy legyen a büszke hazai termék, az Opel Astra? Ebben az ársávban még túlsúlyban vannak a kései F-ek, amikben még 75 lovat tud az 1,6-os. 450-500.000 között kerülnek elő a sokat futott, már 100 lóerős Astra G-k, majd egészen kerek 1.000.000 forintig sorjáznak a szentgotthárdi MI Autóink. És ezek nem tudnak többet, pláne az Astra, és ilyen idősen már alig megbízhatóbbak egy Fiatnál. Csak jó hírük és egy fokkal elegánsabban öregszenek. Ezek közül pedig egyik sem mondható el az olaszokról.
