Sosem szerettem a francia kocsikat. Ha már latin, akkor inkább olasz, naná, mert volt FIAT-unk és imádtuk. Nyilván volt egy-két ilyen mediterrán csoda, amikért csak az nem rajong, akinek egy darab ólomból van a szíve, mert azért masszív pszichopátia kell ahhoz, hogy a férfiember szenvtelen arccal forduljon el egy 205 GTI, egy Renault 5 Turbo, egy Citroen Saxo VTS, vagy egy FIAT Uno Turbo láttán. Ezek az autók viszont, pláne az ikonikus Peugeot, nagyon keveseknek adattak meg a múltban és mivel abból a kevésből is nagyon sokat lezúztak furcsán csillogó szemű gazdáik, mára már talán néhány értelmes állapotú maradt belőlük az országban. Az egyéb latin kocsik meg… Számomra olyanok, mint a nagy zsenik az emberek között: néhány dolgot nagyon tudnak, ömlenek belőlük a szuper ötletek, csak nonstop a haját tépi az ember a velük való együttélés során. Mert hiába fantasztikus a Peugeot kétliteres HDI-je, ami már akkor bársonyosan bugyborékolt, amikor a többi gyártó még azon küzdött, hogy Zetor vagy Ikarus hangon szóljon a dízelmotorja, ha cserébe az ölembe esik a kormány menet közben meg állandóan vinnyog valami miatt a kocsi. Hiába a könnyfakasztóan gyönyörű külső-belső dizájn az Alfáknál, ha az ablaktörlőt megbökve törlés helyett indexelni kezd vagy télen egyszerűen nem indul, mert 5 foknál hidegebb van. Ezek olyan dolgok, amiket egy mindennapi latin autónak csak komoly márkafanatizmusból bocsátunk meg, de egy vérbő sportváltozatnál, egy Twingo RS vagy egy FIAT Punto HGT esetében valahogy elfeledkezünk róla. A csúszó kerekek kiradírozzák az agyunkból, ahol ezután már csak az adrenalin marad
Az említett autóipari vadhajtások sokszor nettó szellemi maszturbáció elborult agyszüleményei voltak, csak időnként egy-egy gyártó azt mondta, hogy hm, ez tök jó, csináljuk már meg. Akad ugyanis néhány, észérvekkel nagyon nehezen megmagyarázható típusváltozat. Például kinek jutott eszébe, hogy a kedves, aranyos, városi, kis fogyasztású Punto-ba belereszeljen egy 130 lovas 1,8-ast? Ha ezt egy német autógyárban vetette volna fel valaki, valószínűleg agyonverik egy bütykös féltengellyel. Nem így az olaszok és persze a franciák, akik…hogy is mondjam… toleránsabbak voltak az ilyen tervekkel kapcsolatban. Ezeknek az agyahagyott koncepcióknak kb. a ’90-es évek végéig volt divatjuk. Persze, ma is vannak erős kisautók, csak már nem arról szól az egész, hogy érezzük jól magunkat, hanem hogy ne jöjjünk zavarba 110-120 felett az autópályán. Élményt viszont sokkal kevésbé nyújtanak, mint elődeik. Kicsit túl óvatos lett a társadalom, a közhangulatba már nem fér bele, hogy egy márka valami igazán őrült változatot engedjen ki az utcára.
Na de a mérnökök maradtak a helyükön és előfordul, hogy unatkoznak, vagy csak nosztalgiáznának egy kicsit. Ha pedig a menedzsment is összekacsint velük, akkor azért ma is elkészülhet néhány viccesebb példány. A FIAT csak engedélyeztette valahogy a Panda 100HP változatát meg a nagy sikerű retró 500-asból is készült Abarth kivitel. Hasonló okokból lehetséges, hogy a címben szereplő 1.6 nem elírás, valóban létezik ilyen a C3-asból, szépen megbújik a listán az 1,1-es meg a kétféle 1,4-es benzines és a háromféle dízel között. „Én csak egy vicc vagyok itt, kérem szépen, nem kell komolyan venni…” Hála istennek néhányan komolyan vették, így most lehet tesztautóm :)
A Citroen C3 egy női kocsi. Aranyos buborékforma, töméntelen sok tárolórekesz (ebben a franciák mindig is jók voltak), kényelmes ülések, könnyű kormányzás, kicsit magas üléspozíció stb. A tesztelt példányban ráadásul benne a klíma, a villanyablak meg mindenféle kütyü, ami az Exclusive felszereltségi szinthez jár. Ha gyanútlanul (és így szükségképpen fanyalogva) ülök bele, fel sem tűnt volna, hogy a nagyobbik motor duruzsol előttem. A hengerelrendezés ugyanaz, a köbcentiket meg nem hallani. Gyanús jel lehet ugyanakkor, hogy a klímát bekapcsolva elmarad a tipikus kisautós befulladás. De még ez is elintézhető annyival, hogy kisebb a kompresszor vagy valami. Jól titkolja, hogy amúgy dögerős, na. A városi közlekedésben nem kell erőlködnie, bőven elég a kraft. A kis szerpentines hajszánál, pláne felfelé azért el kellett találni a megfelelő fordulatot (leginkább 4000/perc felett), hogy értelmesen ki lehessen gyorsítani a kanyarból. Amit egyébként nagyon ügyesen vett be, az inkább kényelmesre hangolt futómű ellenére. Az „ügyes” itt persze nem a német vagy japán ügyességet, tehát a „sínen húzást”, jelenti, hanem a latinos, kicsit bizonytalankodós, nyekergő futóműves, ívbelső kereket majdnem megemelős kanyarvételt. Kicsit pontatlan a túl nagy karimájú kormány, picit akad és mélyen van a váltókar, valahogy olyan tákolmány érzetét kelti a gép, de ezekhez gyorsan hozzászokunk, mert cserébe ott van a világba pörgethető, minden fordulaton másképp ordító, 110 tagú ménes, az értelmes futómű és a kifejezetten jó fékek. És persze a legfőbb dolog: az élmény, hogy olyan, mintha gyorsan mennénk. Egy Audi A6 3.0 TDI-ből átnézve persze senki nem érti, hogy mit vigyorgunk 85-nél az országúton, mert nem tudják, hogy mi azt érezzük most, amit ő, amikor százhússzal tolja. Meg azt sem tudják, hogy még második fokozatban vagyunk. :)
A műszerfal nekem eléggé kiverte a biztosítékot, de ez egyéni probléma, én utálom a digitális megoldásokat azokon a helyeken, ahol tökéletesen működik a jó öreg analóg verzió. A C3 tervezői nem így gondolták, ezért a hűtővíz hőmérsékletének emelkedését sorban kigyulladó LED-ek közvetítik felénk, néha idegesítően lassan. A kilométerórán is a számok szaladgálnak, nem a mutató. Nagyon vicces dolog, amikor ez gyorsan történik, de elszáll a röhöghetnékünk, amikor a másik LED-sorra pillantunk, ahol éppen kialszik az egyik jelzőfény, mutatva, hogy megint sikerült elkúrnunk 10 liter benzint 80 kilométeren. Ezen kívül az autó legalább 3-4 féle különböző prüntyögéssel adja tudtunkra, hogy valamit elfelejtettünk: égve hagytuk a fényszórót leállítás után, benne maradt a kulcs a gyújtáskapcsolóban stb. Ezek praktikus, de néha idegesítő dolgok, illetve egy francia kocsinál ez inkább hibalehetőség, mert az elektronika tartóssá tétele sosem volt az erősségük.
Tehát: kívül-belül jól néz ki, négy felnőtt elfér benne, van normális méretű csomagtér is, ha nem koppantjuk a padlóhoz a gázpedált minden gyorsításnál, akkor elfogadhatóan fogyaszt, mi kell még?
Ez a konfiguráció tulajdonképpen egy józan kompromisszumként is értelmezhető. Egy fiatal pár hölgy tagjának mindennapi autója lehet, ami aranyos, jól néz ki, könnyű vezetni, belefér minden kacatja és nem nagyon romlik el. Ugyanakkor a több dinamikára vágyó férfi sem kap agyvérzést, ha bele kell ülnie, sőt, véletlenül egy 10 kilométeres kerülővel áll be a garázsba, vagy gyanúsan kevés benzinnel hozza vissza a mosóból. Tény, hogy anyunak is többet fogyaszt, mint egy kisebb motorral vagy egy dízellel, de a C3 megjelenésekor még kevésbé kellett számolgatni a litereket. Városban (nyilván állatkodásmentesen) 8 liter körül elvan, országúton 6,5-7 is elég, ha meg éppen kinyomjuk a szemét, akkor számolja, akinek tizennyolc anyja van.
Jelenleg szűk 600 000 forinttól indulnak a hasonló kaliberű C3-asok, de van 1,6 is 640 000-ért. Erős túlsúlyban vannak az 1,1-es, meglehetősen mezitlábas változatok kb. 750 000-ig. Innen felfelé kezdenek elkopni az alapkivitelek, csak a nagyon megkímélt, keveset futott példányok maradnak bent az 1,4-esek és az 1,6-osok mellett. Van miből válogatni, csak a használtautó.hu közel hatvan darab, normál állapotú, benzines C3-at dob ki.
Összességében árnyalnom kell a véleményemet az első mondatommal kapcsolatban. Sosem szerettem a kicsi motoros francia kocsikat. A kissé túlméretezett erőforrás szinte mindig jót tesz (és amúgy hosszútávon nem emészt fel több pénzt, mert ritkábban megy tönkre), és minél kisebb kategóriában történik, annál viccesebb a végeredmény. Egész jól megoldották az autógyártók, hogy mégis csak legyenek mókás változatok az autóikból. Csak most már nem írják rá, hogy GT, RS, VTS stb., mert azt azok a kocsik kapják, amik már feleslegesen erősek (és amúgy méregdrágák). És sokkal közelebb áll a szívemhez ez a nagyjábóli, kicsit hektikus, de nagyon élettel teli és vidám stílus, mint a komolyabb dízelek semleges és szívtelen tolása, meg a kéttonnás, autópálya-takarító lóerőgyárak, amikben 200-nál ásítozik a sofőr. Szerencsére kisebbségben vagyok ezzel az érzéssel, így még sokáig fogok tudni venni kicsi és vicces autókat, ugyanezekkel a jelzőkkel illethető pénzösszegért. A többiek meg vegyék a drágábbat, attól pörög a gazdaság. Mindenki jól jár :)
